Isten hozott!
Ördög vigyen!
Hogy mit keresek egy ketrecben, amit én magam zártam be, s az, akinek a kulcsát adtam, nem hajlandó kinyitni?
Semmi egyebet, csupán átadtam magam valaminek, ami most már nem ereszt, amíg haszna van belőle! A kulcs nála. S én nem panaszkodhatok, hisz mindenem megvan, elég nagy terem, és néha enni is ad. De olykor napokig éheztet, és hergel, vadít, döfköd, és majd csak akkor ad ennem, ha a másik fegyenc torkát a véres csata után átharapom. Van ez így, mondhatnátok, mert nektek könnyű. Áltok a ketrecem mellet, amit magam építettem, és szánakozva néztek rám. Zöld emberek ezrei persze felemelik hangjukat bezártságom ellen, aláírást gyűjtenek, és tüntetnek is, de én ettől még maradok a helyemen, és harcolok egy falat kenyérért, egy pohár vérért.
Más már rég megharapta volna azt a kezek, - aki bár enni ad, még ha nem is sokat, és nem is ingyen - de én nem. Én hiszem hogy ő szeret, akkor is, amikor bottal szurkál a harc előtt, csípős növényt dörzsöl orrom alá, és tesztoszteron kivonattal permetez be, hogy ellenfelem vérszemet kapjon. Én szeretem. S bár hiába nézek rá kutya tekintettel, kérvén a zárkám kulcsát, és mondanám, most már igazán elég, ő nem néz rám, nem szól semmit, mert tudja, én akkor is teszem majd a dolgom. Most éppen itt áll a kalicka mellett, s bottal döngeti a rácsokat. A fejem majd felrobban, érzem ahogy akaratlanul is elfog a méreg. Mérges vagyok a többi emberre, aki néz, és közben üvölt, a bőrkabátosokra, akiknél a fogadások köttetnek, az ellenfelemre, ki soha nem vétett, és csak azért kell meghalnia, hogy én élhessek, a kívülállókra, akik a vesztemet kívánják, vagy éppen ellenfelemét, sőt rád is, aki gazdám halálát várod. Dühös vagyok mindenkire.
De rá soha, hiszen érzem hogy fontos vagyok neki, mert valamit mégis csak érez. Érezhet? Érezhet. A haszon édes ízét, a diadalét, mit az én vérem által szerez, a megbecsülést, amit az ellenfél megölése, és a vérszomjam által nyer el.
De most már aztán elég. Kitörök. Hallom, már csörgetik a kulcsot, s ettől még jobban bevadulok. Tudom hogy nemsoká harcolnom kell, egyre jobban tombol bennem az ösztön. Már saját magam harapom véresre, forgok a kalickában, morgok, és ugatok, és egyre csak várom a halk kattanást, ami a küzdelmet jelzi.
Mégis mikor bele pillantok a tükörbe, illetve a gyár tükröződő ablakaiba, hirtelen megijedek. Ott a ketrec benne, és ott a gazda is, és a kulcsos is, te is ott nézed a fém rácsokat, ám azt, aki a ketrecben van, soha nem láttam. A viselkedése dühödt, vicsorgó pofájából csorog a nyál, és a testét vad diadalok sebei tarkítják. A szőre csatakos, teste lesoványodott, A tekintete azonban üres, kifürkészhetetlen. Már meghalt belül, nem létezik. Mélységes katatóniába zuhant, és onnan nem is néz ki. Autonóm világában nem létezik se rács, se harc, se gazda, csak a nagy üresség.
És halkan kattan a zár, mintha egy másik világból jönne, és én nekilendülök. Hirtelen felmorajlik a tömeg, a rengetek sötét arc, de nem diadalmasan, hanem siránkozva. Én csak tépem-tépem a húst, szaggatom, töröm a csontokat, és közben forgok, csak az a lényeg, hogy minél nagyobb fájdalmat okozhassak. Mikor a harc véget ér, már egyedül vagyok. Mindenki meghalt, csak a halkan csordogáló vér színe látszik a testek között. Feladtam. Megharaptam a kezek, ki már többé nem ad enni, és bosszút álltam mindazokon, akik az én ketrecem miatt kényszerültek fogságba.
De te most miért nézel ilyen furcsán? Érzem hogy nincs benned félelem. Tudod tőlem nem kell tartanod, hisz én a gazdát sem bántottam soha. Ne nézz már így, megölsz vele. Várj hozom a kulcsot és megbeszéljük, igen, és enni is adok neked. Kis vérebem!
