Befejezték. Az előadás lement. Talán utoljára. Soha többé
nem nyitja ki korhadó kapuit a halál színháza. Nincs már miért, hiszen nincs
már közönség, már mindenki látta a darabot, már senki sem lepődik meg a testek
oszlásának szagán, vagy a kopár lovasokon a szakadt deszkák felett. Már senki
sem érez félelmet, mikor hörgő hangján felsikít az első Áldozat. Az első,
mondom, pedig igazán sok különbség nincsen, de mint mindenben, itt is az első,
és az utolsó, ami beleég elménk göröngyeibe. A darab végén minden elenyész,
csupán a csend marad, az éveknek, századoknak tűnő feszült pillanat, amikor rothadó
izmok feszülnek korhadó csontnak, várván, mi lesz! És felharsan. A közönségnek
lassan leesik a helyzet, megbomló elméjükkel fel nem foghatják, így örülnek!
De minek a taps, minek az ováció csonttá aszott kezek halk
koppanásai, a szakadt, poros függönyök mögött táncoló, oszló színészeknek, és
omló, eltúlzott, régmúlt idők díszletének? Miért e zaj egy elfeledett írónak,
kinek más a könyve is elenyészett a tűzben, melyet azon harácsolók gyújtottak,
és dobtak rá mindent, kik hitték, hogy ettől majd nem fáznak a kihűlt világban?
Nem értik mi van, nem érzik, honnan jön a dér, hol keletkeznek a jégcsapok!
Tudniuk kéne, nekik, akiknek vére még csorog, ha nem is ömlik, de a szívük még
pumpál, még belélegzik a rothadás kénkővel vegyülő, émelyítő illatát, de már
üres gyomruk nem képes kiadni tartalmát! És mégis örülnek, hisz élnek. A testük
még mozog, az izmok még feszülnek, a zsigereik még ontják a biológiai
folyamatokhoz elengedhetetlen nedveket, de már nem éreznek! Csak fagyot, ott, a
tűz Mellett, de van aki benne, és mégsem érzi. A darabot soha nem érthetik
meg,csak mikor már késő, hisz a lényegük halott, a cél elért, a lelkük már
testen kívül. Nem méltók a halálra sem, elpusztítottak mindent érte, de mégsem
kapják meg. Ők az örök tékozlók, kik mindennél jobban féltették az életüket, most
mindent odaadnának a halálért a halálért!
