Mély csend. Kísérteties homály. Sötétség. Az első világháború idején temettek ide utoljára. Hiányzó fejfák, különös fémkeresztek, fém rudak, kelyhek. a hold remegő fénye simogatja a halmokat. Sóhajok szállnak. Nem hallom, csak érzem. Síró anyák, síró gyerekek szomorú énekét dúdolja az agyam. Egyedül vagyok. A kőkeresztek nevetve terelnek egy sikoltó árny felé. Ez lehetett valamikor a kápolna. Előtte a halál kútja. Kiszáradt már, csak a magányt gyógyítja. Sosem átélt történeteket markolok. Sosem átélt fájdalom költözik a szívembe. Lépteim dübörögnek, megzavart lelkek suttognak. Add fel. Itt a nyugalom. Itt a béke. Minden egyszerű. Nincs rohanás, nincs stressz. Fekete kő előtt térdelek. Halvány ezüst betűk égetik a szemem. ÖRÖKKÉ. Könnyeim marják arcomat. Remegő kézzel kaparom a kőre száradt vérfolyamot. A test még nem hűlt ki. Nézem az ártatlan szemeket. a boldogság zavart mosolya nyugtat meg. Minden vég valaminek a kezdete. Elköszönök az áldozattól.
Shockman
