A legerősebb kötelék
Látod most megint itt fekszem alattad, és még minden csendes. A nézőtér is hallgat, lélegzet visszafojtva várja a kezdetet. Halkan megindul a zene, s te lenézel rám, kacsintasz egyet, majd felemeled kezeidet, és én velük együtt emelkedek. Éles fény szakítja ketté a feszült sötétséget, a kötelek megfeszülnek, a függöny kettényílik, és én ott állok .
Nem félek, tudom, most is bízhatok benned, mint már oly sokszor. Most sem lesz másképpen, mint azelőtt. Te sem félsz, tudod, hogy elég egy ujjad megmozdítani, hogy mosolyra fakadjak, és arcom izmai, csak ujjad ernyedésével simul ki újra. Ahogy elkezdesz játszani, én is táncolok, a bohócok zord muzsikájára, egyre gyorsabban, mint egy groteszk Pinocchio. A nézőknek megint teszik, mindenki kacag, örül, mosolyog, s én is ezt teszem, mert utasítasz rá. Mindketten tudjuk, hogy nem igaz az egész, és hogy ez nem lesz mindig így, mert előbb utóbb megunják.
Te is megunod. Én bezzeg soha, és bár tudom, hogyha egyszer ez az erős szálakból font kötelék lehull, többé nem lesz, aki kezébe vegyen, de mégis vágyom rá. Mert nem lehet mindig nevettetni,néha sírni is kell, s bár könnyeim soha nem lesznek, és ajkaim sem görbülhetnek lefelé, a szívem helyén is örökké csak űr lesz, mégis érzem, amit most te.
Most jön a legjava, hirtelen megrántasz, a zsinegek pattanásig feszülnek, testem is megfeszül, megremeg, hirtelen elemelkedek a földről, fel az egekbe. Innen mindent látok, s kellemes meleg szellő vág arcomba. Az emberek arca eltorzul az ijedségtől, félnek hogy leesek. De én soha. Míg a te kezed irányít nem hagysz leesni, mert annyira szükséged van rám, mint nekem rád. De hirtelen egy őrült nem bírja tovább, beront a színpadra. Felnéz, és észrevesz téged, rögtön felfogja a helyzetemet. A másodperc töredéke alatt zsebébe nyúl, majd egy halkkattanás, villan a penge, az őrült szúr, vág, hadonászik, s én a földre hullok. Minden elsötétül.
Most hát vége? Többé nem léphetek színpadra? Oda a deszkák recsegése, a reflektorok melege, és a függöny dohos illata? És ami még fontosabb, téged sem láthatlak többé? Nem ez nem lehet, ezt nem hiszem el.
Hideg csípős szél ébreszt révetegségemből. Egy polcon ülök, egy cetlivel; elkelt. Előttem a kirakatban az emberek már nem mosolyognak, hanem sírnak. Több százan jöttek most el, mindenki itt virraszt, aki valaha is látta a műsort. Mindek, téged kivéve. Most már soha többé nem nézel le rám, ahogy feszülten függeszkedek a zsinórokon, soha többé nem fakaszthatsz mosolyra egy újrándítással, és nem bírhatsz táncra, ha nem akarom. Se te, se más nem használhat többé arra, mint amire te teremtettél. Múzeumba visznek, és elsiratnak ezrek, de te már nem láthatod örök sikerem. Tudom, még mindig a poros utcasarkon állsz, a kis színházadban, a többi bábbal, és talán nem is hiányolsz, hisz a show-nak folytatódnia kell.
By: Darien Mitchell
