Üdv földi halandók!
Most itt állok egy szituációban, miből kilábalni, csak egyedül lehet! Hogyan történt? Elmesélem!
Bár a gazda elmenekült, az aranyketrec ajtaja még is zárva maradt. Ő már nem tér vissza, hogy kiengedjen, nem látom soha többé már. Ülök a ketrecemben, csendben, magányosan. Hirtelen egy fegyver hull ölembe, a tárban egyetlen tölrénnyel. Mindenki tudja, hogy ilyenkor mik a lehetőségek, és mit várnak el tőled. Ha verembe vagy, csak a lábad lerágásával kerülhetsz ki onnan. Lassan felkelek, felmérem a helyzetet, megmarkolom a hideg acélt, és célzok. A sötét csendben villanásnyi fény gyúl, egy topmba reccsenés, halk kattanás, és az arany rácsokat vörös bíborba vonja az alvadó vér...
Csak percek múlva nyerem vissza látásom. A célzás halál pontos volt, a lakat lehullott, a ketrec kinyílt, s a gellert kapott lövedék pontosan szíven találta megmentőmet. Sakk, matt!
Most itt ülök a sötétben, a kalicka tetején, és azon gondolkozok, miért nem a saját halántékomat céloztam be, az utolsó golyóval.
Így lett vége eme blogkalandoknak. Többé nem publikálom műveimet, többé nem lövök agyon senkit. Szép lassan éhenhalok, de ti ezt már nem nézitek végíg.
Hát üdv néktek, földi halandók:
Darien Mitchell, Ardenin Winihn
(fapank@gmail.com)
